Vasember

Filmpont.hu - Fémből lettünk, fémmé leszünk

Akárcsak a DC univerzumról, a Marvel képregény világáról is elmondható, hogy legismertebb ikonjai vállán nyugszik. Dc-éknek ott van Batman, Superman, Wonder Women és Green Lantern, Marvel-éknak pedig Spiderman, Captain America, Hulk az X-men-ek és a Vasember. Ezen utóbbi ötösfogatból eddig egyedül a Vasember az, aki nem rendelkezett ezidáig egész estés filmmel, azonban mára már ez a kijelentésen sem helytálló. Anno a film első híreinek kiszivárgása után nem igazán tudtam, hogy harsány kacajba vagy sírásba fojtsam bánatomat. Aztán az első képek, és a lesipuskás videó kikerülése után a fájdalmam egyből átcsapott lázas várakozásba és reménykedésbe. Robert Downey Jr, akinek életvitelétől sosem állt távol az a fajta alkoholista playboy szerep, ami a modern Tony Stark-ot is jellemezte, gyakorlatilag tökéletes választásnak bizonyult. Azonban, ha az ember ismeri valamennyire a képregényt, akkor tisztában van azzal, hogy bár maga a karakter filmes szempontból is rengeteg potenciált rejt magában, egy rossz húzással az egész produkció nem lesz több egy kupac gőzölgő tehénlepénynél. Ha ezt e tényt a szemünk előtt tartjuk, talán furcsának tűnhet, hogy egy gyakorlatilag ismeretlen rendezőt ültettek a film direktori székébe. Jon Favreau ugyanis az erősen megkérdőjelezhető színvonalú Zathura című celluloid csodán kívül mindössze néhány sorozattal és tv filmmel díszítheti önéletrajzát, ami azért első hallásra nekem elég soványnak tűnt egy ilyen kaliberű filmhez. Bár jómagam igazi képregényrajongónak tartom magam, régóta megtanultam azt, hogy a filmes adaptációk esetében tökéletesen el kell felejtenem mindazt, amit eddig egy adott sorozatról olvastam. Az adaptációk irodalomhűségére persze bizonyos esetekben nem igazán van mód, de néha a végeredmény finoman szólva erősen hagy kívánnivalót maga után. Ezen okból kifolyólag nem is igazán szándékozom nagymértékben kitérni a képregény és a film hasonlóságára. Egy dolog azonban biztos. Tony Stark van, Vasember van. Mi lehet akkor a gond? Elárulom, hogy semmi. Már a film nyitóképsorai is csupa jót ígérnek, hiszen mutasson nekem bárki olyan új hálivúdi filmet, ami az AC/DC Back in Black című számával indul. Ez már csak akkor lehetett volna jobb, ha az első képkockák alatt Lemmy (gy.k. Motörhead) búgó hangja robbant volna térhatással a dobhártyáimra. A történetet ezek után szerencsére nem bonyolították túl. A fegyvergyártó iparmágnás Tony Stark-ot, akinek élete a háború körül forog egy 10 gyűrű nevű zsoldos sereg elrabolja. Fogva is tartják vagy 3 hónapig, hogy elkészítse a legújabb rakétájának egy példányát a hadsereg számára. Tony azonban cserfesebb annál, minthogy csak úgy az orránál fogva lehessen vezetni, és összedob egy speciális páncélt, aminek segítségével a fél bandát lekaszálja és megszökik. Szökése után azonban erősen átértékelődik számára az élete, és úgy dönt, felhagy a fegyverek gyártásával és kereskedésével, és pénzét, tudását a jó szolgálatába állítja. A gonosz ellen folytatott harc azonban nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik, és sokszor nem is sejthetjük, hogy ki az igazi ellenség. Az első dolog, amit éreztem a film után, hogy ebben sem kellett csalódnom. Volt egyfajta elvárásom a filmmel kapcsolatban, ami be is jött. Robert Downey Jr elképesztő könnyedséggel hozza Stark karakterét, akinek szívtipró mivoltát talán egy két jelenetben kicsit túlzásba vitték, azonban mégis nagyon hiteles. A zene sok helyen nagyon eltalált, és a mellékszereplők nagy része is hozza azt a szintet, amit egy ilyen filmben kell. A legfurcsább azonban mégis az volt, hogy akárcsak a Batman Begins esetében, szinte ordított a filmből a bevezető szerep. Vagyis a film rengeteg olyan dolgot hagyott nyitva maga után, ami talán egy átlag néző számára semmit sem mond. Az egyik ilyen dolog a 10 gyűrű elnevezésű zsoldos brigádhoz köthető, akik egyértelműen a Vasember legnagyobb ellenségére, Mandarinra utalnak. Ő egy a fura idegen fickó a 10 mágikus gyűrűvel az ujján. A másik fontos dolog, amely a film folytatásáról árulkodik Jim Rhodes – ő lesz később Warmachine a Vasember társa - és a S.H.I.E.L.D. bevonása a cselekménybe. Ezek után akaratlanul is azt érzem, hogy a készítők csupán morzsákat csepegtettek elénk, és a film folytatása fog igazán ütni. Egyetlen dolog, amivel nem tudtam megbarátkozni az a főgonoszt játszó Jeff Bridges. Egyszerűen nem illett a karakteréhez a főgenyó titulus. Ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy a Vasember tökéletesen rendben van. Ráadásul még a film magyar szinkronja is teljesen élvezhetőre sikerült, sőt, valami isteni csoda folytán a S.H.I.E.L.D. nevét is meghagyták angolul, és nem fordították pajzsra. Egy szó mint száz a Vasember egy jó film. Ne várjunk tőle Batman Begins szintű mélységeket. Ez a film másban jó. Ez a film egyszerűen tökös. Nekem ennyi elég is volt.

Origo - Szeretetre vágyó Bádogember

Bár A Vasember a képregényfilmeket nézve távolról sem tökéletes, a történet néha megbicsaklik, Robert Downey Jr. mégis nagyot alakít az alkoholista szuperhős szerepében. Nem lehet panasz a látványra sem, a fémes összecsapások a Transformers óta nem kényeztették ennyire a pusztításra éhező nézőt. Kevés szimpatikus fegyvergyártót ismerünk: az egyik Alfred Nobel, a másik minden bizonnyal Tony Stark, a Vasemberre keresztelt képregényhős alteregója. Bár sokan lelkifurdalás nélkül kiröhögik a tarkaruhás papírhéroszokat, Amerikában halálosan komolyan veszik őket. Tony Stark a Forbes magazin leggazdagabb kitalált szereplőket tömörítő listáján 6 milliárd dollárra taksált vagyonával tavaly a 10. helyet foglalta el. Érdemei elismeréseként pedig egy 2004-es történetben George W. Bush az USA védelmi miniszterévé nevezte ki. A virtuális elismerések után végre egy filmet is szenteltek Starknak, jobban mondva annak, hogyan lesz hősünkből Vasember. A 30-as évek legendás milliárdos repülőgép tervezőjéről, Howard Hughesról mintázott karakter playboyként tengeti mindennapjait, miközben a hadiiparban kamatoztatja kreativitását. Egyik afganisztáni fegyverbemutatója során azonban terroristák ejtik foglyul, ráadásul az ütközet során egy repeszdarab fúródik a mellkasába, amely vészesen közelít a szívéhez. A tálibokra hajazó hegyi emberek arra akarják kényszeríteni Starkot, hogy építsen nekik egy tömegpusztító fegyvert, a ravasz feltaláló azonban egy páncélt kovácsol magának, amelynek motorja megóvja a szívét a repesztől.Stark többszörös konfliktussal terhelt karaktere még a képregényhősök önmarcangoló figurái között is szokatlan. Haldokló testét gépek működtetik tovább, a hús és az acél jól mutató fúziója nélkül mindössze percekig maradna életben. Ezt tetézi, hogy a konzervatív hazafiként számon tartott Stark Afganisztánban szembesül a háborúval, innentől kezdve pedig inkább lenne harcos baloldali humanista, mint fegyvergyáros. Feloldozást keresve kezdetben az alkoholhoz menekül, majd azzal pótolja szeretethiányát, hogy arcát a Vasember-maszk mögé temeti és hősként próbálja elütni a hétköznapokat. Bár Robert Downey Jr. nem egy hősalkat, mégis tökéletes Tony Stark megformálójaként. Nemcsak az alkoholista nőcsábász szerepében alakít nagyot, de ironikus megjegyzései szerencsésen oldják a képregényfilmek megszokott pátoszait. Miközben Downey Jr. simán hozza a dialógusokat, a technikus csapat mindent megtesz a látványért. A képregény eddigi legjobb rajzolója, Adi Granov által megálmodott Vasember-páncél zseniális, a fémes összecsapások pedig a Transformers óta nem kényeztették ennyire a pusztításra szomjazó nézőt. Stark mindenesét alakító Gwyneth Paltrow végre tényleg vonzó, a tar fejű kaporszakállú Jeff Bridges viszont főgonoszként meglepően jelentéktelen marad.

SG.hu - Így kell képregény adaptálni

Megérkezett az első nyári szuperprodukció, a Vasember, melytől azt várják, hogy a képregényrajongók és az amerikai filmes fanatikusai végre sikerhez segítenek egy olyan Marvel-karaktert, akinek nem "Pókembe"-vel kezdődik a neve. Hogy sikerül-e a küldetés, nem tudni, hiszen az USA-ban csak holnap mutatkozik be a piros-sárga szuperhős, akkor fog kiderülni, hogy az első napon hányan zarándokolnak el a mozikba. Mi csak a filmből tudunk ítélni, mely teljesen korrekt és helyenként igazán élvezetes. Persze ki tudja, hogy ez mennyire befolyásolja a nézőket, hiszen a képregényes világban még nem derült ki, hogy az egyszerű, limonádétörténetek vagy a komorabb, felnőttesebb stílus jelent utat a sikerhez. Ha ugyanis eltekintünk a magukat a névvel eladó Pókember és X-Men-filmektől, akkor azt vehetjük észre, hogy a kritikailag is elismert Batman: Kezdődik! vitte legtovább anyagilag, annak ellenére, hogy a Denevérember népszerűsége a füzeteket tekintve messze alulmúlja több Marvel-hősét is. Ennek megfelelően "csak" 48 millió dollárt termelt az első hétvégéjén, de a közönség jó véleménye megalapozta a film sikerét. Hiába nyitott tehát annak idején jóval erősebben egy Fantasztikus Négyes (56 millió) vagy egy Hulk (62 millió), a nagyobb érdeklődés dacára mindkét próbálkozás leszerepelt, megbukott. Előbbi azért, mert egy tehetségtelen rendező tiritarka és IQ-nulla lázálma volt dedósoknak, utóbbi pedig azért, mert egy ázsiai, többszörös díjnyertes direktor próbált egy szuperhősből egy görög drámák karakteréhez hasonlatos figurát fabrikálni. Úgy tűnik a közönség sem a túl igénytelent, sem a túl igényeset nem szereti, nem is csoda, hogy a többség szívből gyűlölte az F4-et és a Hulkot is. Ellenben itt van Tony Stark, aki éppen az utóbbi évben nagyon fontos karakterré nőtte ki magát a papíralapú Marvel-univerzumban. Azonban az ottani történésektől a filmnézők még nagyon messze vannak, így a film egyelőre Pókember országos cimborájának eredettörténetét és első konfliktusát ismerteti meg velünk, hogy siker esetén a folytatásokban már be lehessen dobni ellene a legfrissebb szuperellenségeket, akik ellen megmentheti a világot. Oké, ezúttal nem a világmegmentés a cél, hanem inkább a túlélés. Az első főellenség Iron Monger, klasszikus figura a képergényből, de ne szaladjunk előre: maradjunk inkább annál, hogy a film Tony Stark, az excentrikus, csajozós fegyvergyártó milliárdosról szól, aki egy szerencsétlen kimenetelű utazás végén kénytelen egy mechanikai trükkel megakadályozni, hogy repeszek furódjanak a szívébe és nem mellesleg megalkotja másik énjét, a Vasembert. Egy szuperhős filmben az ember nem is hinné, hogy milyen sok múlik a rendezőn, hiszen láthattuk, hogy rutinos öregrókák kezében is hogy halt el csont nélkül az alapanyag, míg mások milyen könnyedén vitték sikerre a rájuk kiosztott karaktert. A Vasembert Jon Favreau rendezte, aki eddig gyerekfilmekkel próbálkozott, a Mi a manó?-val és a Zathurával, s bár ránk egyik sem tett különösebben mély benyomást, a stúdióra igen, hiszen mégis csak megkapta egy szuperprodukció dirigálásának lehetőségét. Favreau pedig nem teljesít rosszul, egyetlen hibája talán, hogy végig híven követi a forgatókönyv menetét és meglehetősen hosszadalmasan meséli el a Vasember-eredetet (a 35. percben tűnik fel csak a bádogkasztni). Ez nem is lenne baj, hiszen az első részeknek ez a dolguk - nagyobb kár, hogy mindez annyira nem érdekes. Szerencsére a főszerepben Robert Downey Jr. domborít, aki szállítja a poénokat. Igazából az embernek már akkor mosolyoghatnékja van, ha megszólal. (A mozik többségében természetesen a Fekete Ernős, szinkronos verzió megy.) Ezt a laza, humoros vonalt viszi végig a Vasember és nagy piros pontot kap azért, hogy nem megy át Fantasztikus Négyes-szerű agysejtrohasztásba. Bár valljuk meg, hogy az első Vasember-sztori sem az a nagy, meglepetésekkel, csavarokkal telespékelt történet (nem is vártuk, de azért a kisiskolás-szintnél lehetett volna jobb), inkább csak afféle felvezetés a főfogás előtt. (Amely akkor érkezhet, ha sikert arat a film.) Summa summarum, nem született új Batman, a Bőregér megnyugodhat, de a Vasember egy bőven szórakoztató próbálkozás lett, egy jó közepes adaptáció, mely a kevés történést humorral és gizmókkal pótolja - de persze, ha beindul a verkli, akkor kapkodhatja az ember a fejét. Bár azért egy évvel a Transformers után, kicsit túl könnyű asszociálni az átváltozós robotokra néhány momentumból, de könnyed, nyáreleji mozizásra tökéletesen alkalmas a film.

Vasember 2.

Filmpont.hu - Óda egy szenvedélybeteg igazgatóhoz

A hard rockba ágyazott folytatás van annyira szórakoztató, mint az elődje, még ha hiányzik is belőle az újdonság varázsa. Robert Downey Jr. még mindig a leglazább szuperhős, aki a legalább annyira laza Vasember 2-vel látszólagos erőlködés nélkül nyitja meg a blockbuster-szezont. A 2008-as Vasember felkészületlenül érte a világ nézőseregét, akik a pillanatnyi meghökkenés után azon nyomban szélesre tárták pénztárcáikat. A közel 600 millió dolláros bevétel a három évvel ezelőtti nyár egyik legnagyobb győztesévé avanzsálta Jon Favreau szuperhős-filmjét, a receptet azóta sem tudta senki lemásolni. Az excentrikus Tony Stark úgy pörkölt a párkapcsolataiba fúló Pókember orra alá, hogy szerencsétlen Peter Parker (és amúgy az egész franchise) bedobta a törölközőt, míg Stark köszöni szépen, jól van. Vígan kavargatja a koktéljait, ágyában California legszebb női fordulnak meg. Favreau-ék a Vasember 2-be is átmentették a playboy gondtalan-cinikus életvitelét úgy, hogy közben még a téteket is emelték – persze csak annyira, hogy ne essen csorba a könnyed és felhőtlen moziélményen. Tony Stark (Robert Downey Jr.) ország, s világ előtt bevallja, hogy ő Vasember, majd egymaga gatyába rázza a kicsiny glóbuszunkon rosszalkodó gonosztevőket. Ám mielőtt igazán fejébe szállhatna a dicsőség, felbukkan egy rovott múltú orosz fizikus (Mickey Rourke), aki a fegyvergyáros konkurenciával, Justin Hammerrel (Sam Rockwell) karöltve tör Stark életére. És hogy a milliárdos playboy mindennapjai még komplikáltabbak legyenek: egyre inkább eluralkodó alkoholizmusa és nárcizmusa mellett a találmányára ácsingózó amerikai kormánnyal, a nyomást egyre nehezebben bíró Pepper Spottsszal (Gwyneth Paltrow), valamint új asszisztensével (Scarlett Johansson) és régi barátjával (Don Cheadle) is dűlőre kéne jutnia. A rövid szinopszist átolvasva egyesekben joggal fogalmazódhat meg a félelem: az alkotók nem vállalták túl magukat, nem sok az új szereplő és a velük járó mikro- és makrokonfliktus? A válasz azonban egy határozott nem. Favreau nem esett Sam Raimi hibájába, és nem próbálta minden egyes új cselekményszálát hihetetlen horderejű drámai vonulattal felruházni – és talán ezt lehetne felróni a Vasember 2 egyetlen parányi hibájaként. Túlságosan sematikusak és egyértelműek a mellékszereplők motivációi, egyedül az őket alakító nagyszerű aktoroknak köszönhető, hogy nem történt hatalmas tragédia. Paltrow Pepper Potts-sza viszi a prímet, a színésznő kis vászonidővel gazdálkodva skicceli fel a nyomás alatt majd’ összeroppanó, főnökét feltétlenül szerető nő karakterét, igazán figyelemreméltó teljesítmény. Rourke ördögien gonosz Ivan Vankóját napestig el tudnánk nézni, de ugyanez vonatkozik Rockwell tenyérbe mászó Justin Hammerére és valamelyest Johansson asszisztens-titkosügynökére, illetve Cheadle alezredesére is (akik talán mindegyikük közül a legkevesebb játékteret kapják). Határozott vonalakkal felrajzolt, markáns figurák ezek, akik úgy járják végig a nekik kijelölt útvonalat, hogy egy pillanatra sem térnek le róla – de mindenkinek jut legalább egy-egy fantasztikus pillanat és/vagy beszólás, elfelejteni tehát nem fogjuk őket, és így legalább teljesen Tony Starkra és belső konfliktusaira koncentrálhatunk. Robert Downey Jr. protagonistája korunk színes szuperhős-palettájának legérdekesebb tagja, lévén számára Vasember egyáltalán nem alteregóként, hanem inkább amúgy is kolosszális egójának kiterjesztéseként működik. Önpusztító életvitele, alkoholizmusa és szemellenzős önimádata koncentrálódik az őt akcióról-akcióra egyre súlyosabban mérgező fémhacukában, amit úgy hord, mint más a kedvenc pulóverét. Élmény Downey Jr. Tony Starkját nézni, mivel egyáltalán nem patetikus szuperhős módjára viselkedik: a kötelező jellemfejlődés ellenére is dúsgazdag pöcsként reagál a legtöbb megpróbáltatásra (vesd össze részeges Vasember-táncát Pókemberrel vagy a kabrióba erőltetett terepasztalt Bruce Wayne mindig praktikus megoldásaival). Így lesz Tony Starkból az egyik legszerethetőbb antihős, aki egymaga képes elvinni a vállán egy egész monumentális franchise-t, Downey Jr. pedig ismét bebizonyítja, hogy korunk egyik legjobb színésze (még a csapnivaló magyar szinkron ellenére is). A karakterek tehát adottak, a poénfaktor bőven kielégítő, és még a pazar akciójelenetekre se lehet panaszunk, hiszen a filmre elköltött közel 200 millió dollár minden egyes centje lerí a vászonról. Mindössze annyiban különbözik a Vasember 2 a zsáner többi filmjétől, hogy egyáltalán nem érezhető rajta az erőlködés, Favreau és Downey Jr. méltó folytatást rittyentettek a leglazább szuperhős köré: kicsit rakoncátlan, kicsit egyenetlen, de egyszerűen nagyszerű szórakozás. Pont mint Tony Stark élete. És csak úgy dübörög az AC/DC!

Origo - Csak bohóckodik a Vasember

Az első Vasember-film azt a receptet próbálta követni, mint Christopher Nolan Batman-opusza: komoly színészekkel életre kelteni egy évtizedek óta formálódó képregényhőst. Amíg az első részben ez sikerült, a folytatás megbicsaklik, a történet elvész a mélyebben ki nem fejtett szálakban, helyette marad az akcióáradat és a poénkodás. Bár A Vasember 2 élvezhető film, Robert Downey Jr. frappáns alakítása ellenére sem múlja felül a képregényes eredetit. Egy repesz fúródik a mellkasába, ami egy testpáncélnak köszönhetően végül nem éri el a szívét - nagyvonalakban erre épül a Marvel Iron Man című képregénye, amelynek alkotói több évtizede gondosan csiszolgatják kreálmányukat. A fegyvertervező milliárdos a képregényhősökhöz hasonlóan megjárta a poklot és a mennyet egyaránt: alkoholizmusa miatt egy időben még a páncélját sem volt képes magára húzni, a patrióta karakter később az Egyesült Államok védelmi miniszteri székéig küzdötte fel magát. A képregény-adaptációk készítői az utóbbi években egyre inkább ráéreznek arra, hogy a drámai színeszek jóval többet tudnak visszaadni a papírra vetett skicceken megelevenedő szuperhősök jelleméből, akiket évtizedek alatt többször is újraértelmeztek, illetve számtalan konfliktussal terheltek meg. Christian Bale elődeinél jóval hitelesebben keltette életre a saját félelmeit másokra kényszerítő, az egész világot irányítani próbáló Bruce Wayne/Batman skizofrén kettősét. Robert Downey Jr. legalább ennyire lubickol az önimádó alkoholista zseni, Tony Stark szerepében, aki még a legszokatlanabb szituációkat is képes ripacskodó poénnal nyugtázni. A Batman: Kezdődik a komorságával, A Vasember pedig ironikus megközelítésével vette le lábáról nézőit, mindkét film közös jellemzője volt, hogy olyan karakterek eredettörténtét mutatta be, akik az apafigurájukkal megküzdve, intelligenciájuk és akaraterejük révén próbálnak önmaguk fölé nőni. Christopher Nolannek A sötét lovag-ban sikerült kitágítania a képet, Batman belső vívódásait több szálon futó, külső konfliktusokra cserélte le, amelyeket aztán a végsőkig el is varrt. Jon Favreau-nak A Vasember 2-benez már nem sikerült ilyen bravúrosan, hiába kísérel meg Nolanhez hasonlóan több történetszállal lavírozni, annyira nem mer bátornak lenni, hogy akár az egyikben is komolyabban elmélyüljön. A második Vasember-film ugyanazokkal a mondatokkal nyit, ahol az első véget ért, Stark beismeri, ő rejtőzik a páncél alatt. Előbb az orosz akcentus ellenére sem túl erőteljes ellenfél, a szuperkorbáccsal csapkodó Mickey Rourke bukkan fel, majd pedig üzletemberként is kihívással szembesül az idétlen túlzásokba bonyolódó Sam Rockwell személyében. Közben kiderül, hogy Stark életét már a páncél sem képes megóvni, amelyet ráadásul egyre agresszívabban próbál megkaparintani az amerikai kormány. Ez utóbbiak adják a film legjobb jeleneteit, a kapitalista Stark keményen odavág a szenátusi meghallgatásán a fegyvereire ácsingózó politikusoknak, hogy aztán alkoholmámorba meneküljön. Bár a film nem veszi magát túl komolyan, mégis a politikai, hatalmi konfliktusok boncolgatásával, illetve az önmarcangolás kiaknázásával talán újat tudott volna hozni. Már csak azért is, mert a képregényes eredeti szintén ezekben alkotta a legmaradandóbbakat. Ehelyett az élményt mindössze azzal próbálja fokozni - bár tagadhatatlanul jó ritmusérzékkel -, hogy még több akciót mutat az első részhez képest. Az alkotók azzal pedig nyilván a rajongóknak próbáltak kedveskedni, hogy több képregényes utalást is elrejtettek a filmben, ezeket azonban nem vezetik fel annyira, hogy a laikusok is élvezni tudják. Ilyenek a mellékesen felbukkanó, más szuperhősökre utaló kultikus tárgyak - lásd a vége főcím utáni jelenet -, illetve a Marvel egyik legnagyobb ribancának, a Fekete Özvegynek (Scarlett Johansson) a szerepeltetése. Hiába tudják a képregényolvasók, hogy a szuperhősök jó része - Daredevil, Iron Man, Hawkeye, Captain America - megvolt a nőnek, a filmbeli változata mégis lapos marad, szerepeltetése mindössze egy-két dialógusban és egy akciójelenetben merül ki. Így viszont több idő marad Stark és hűvös titkárnője, Pepper Potts (Gwyneth Paltrow) évődésének, akiknek a kapcsolata az első rész óta ugyan egyhelyben toporog, mégis jól mutatnak együtt. Annak ellenére, hogy A Vasember 2 élvezhető film, Jon Favreau-nak nem sikerült meggyőznie minket arról, hogy a történetet eredetileg képregény helyett vászonra is álmodhatták volna. Christopher Nolan ebben a kérdésben jobban elbizonytalanított bennünket.

SG.hu - Nem okozott csalódást a Vasember, de...

A Vasember folytatása tisztességes hollywoodi iparosmunka jómunkásemberektől, s műfajában nagyon kevés alkotás szárnyalja túl. Jöhet a 3. rész? Ezt is megértük, mondhatni Amerikában mutatnak be utoljára egy amerikai filmet. Sőt, a tomboló 3D-mánia közepette a Vasember második része megmutatta, hogy 2D-ben is lehet olyan filmet készíteni, mely érdekli a közönséget. A Vasember 2-re akár azt is mondhatnánk, hogy teljesen olyan, mint az első rész, azonban mivel ezúttal nem kell hosszú időt elfecsérelni az eredetsztorira, inkább abba nyerhetünk bepillantást, hogy milyen is az élet akkor, ha az emberről az egész világ tudja, hogy hobbiból szuperhőst játszik. Bruce Wayne, Peter Parker és Clark Kent nem akarta beismerni, hogy maszk- és cicanadrág fétise van (bár a képregényekben Pókember nemrég kiállt a nyilvánosság elé a rajongók nagy haragját kiváltva), azonban Tony Stark nem különösebben gondolt bele a "coming out" következményeibe. Rá is szállt rögtön egy szenátor, hogy az általa gyártott fegyvert (a páncélt) szolgáltassa be az amerikai hadseregnek. A film történetében azonban ez csak egy szál, még legalább négy másik melléktörténetet indít el a forgatókönyvíró (valaki keleten bosszút forral, belső gondok vannak a cégnél, pattog a konkurencia és kellemetlen egészségügyi mellékhatásokkal jár a (szuperhős)élet) - mert igen, a Vasember 2-t sok szuperhős filmmel ellentétben, valóban megírták. Első blikkre az ember meg is lepődik azon, hogy mennyit beszélnek a filmben, hogy hány szálon halad a valójában egyszerű és kiszámítható cselekmény - nem ezt szoktuk meg. És azt sem, hogy ilyen kevés nagy akciószekvencia legyen egy szuperhősfilmben, de szerencsére a Vasemberek nem (csak) a látvány miatt működnek, hadd ne kelljen a hangnemet és Robert Downey Jr.-t sokadjára is dicsérni. Ez a két tényező simán elfeledteti az emberrel azt, hogy hiába alaposak a vékonyabb szálak, az összkép, a Nagy Konfliktus elég zsenge, köszönhetően annak, hogy a főellenfél sem állítja meg az emberben az ütőt, maximum, ha előhúzza a szerszámát. A lényeg ezúttal is a lazaságon van, a Vasember-filmekre nagyjából ugyanazon tulajdonságok jellemzőek, mint Tony Stark playboy karakterére, s talán ezért is működnek ennyire. A jókor, jó ütemérzékkel adagolt poénok pedig az olykor túlságosan bő lére eresztett párbeszédeket is oldják, s persze Robert Downey Jr. gyakran kiállhatatlan karakterét is megszerettetik a nézővel. A Vasember 2, ahogy azt a folytatásfilmektől megszokhattuk, mindenből többet kínál, s hiába próbál nagyobbat markolni, nyugodtan mondhatjuk, hogy jórészt sikerült is megvalósítani azt, amit elterveztek. Az új szereplők között érdekes módon nem feltétlenül Mickey Rourke tűnik ki, mint főellenség. Habár az "öreg" vizuálisan odatette magát (és csodák csodájára Dörner György szinkronja megmutatta, hogy lehet normális, nem nevetséges, orosz akcentust beszélni), egyébként nem emlékezetes, inkább csak számítógépezik. Scarlett Johansson sokkal jobban megmarad a nézőben, tőle nem bántunk volna még egy kis akciózást, de biztos fogjuk látni még, ki tudja, talán egy saját mozifilmben is. (Ha már színészek, akkor meg kell említeni, hogy Terrence Howard helyett ezúttal Don Cheadle alakítja Rhodey-t.) A Vasember 2-re elég annyit mondani, hogy minőségét tekintve nem sokkal marad el az első résztől, nem lett rossz film, nem világmegváltó, ám abszolút tisztességes munka, simén vállalható, definiálja azt, amiről a szuperhősös műfaj szól. Akinek tetszett tehát a Vasember, annak nem lesz gondja a második résszel sem, viszont akinek nem jött be már két éve sem a hollywoodi erőfitogtatás, annak nem kell erőltetnie a sorozatot. A jövőn pedig nem érdemes gondolkodni, hiszen a Jon Favreau filmje alsó hangon fog Amerikában 300 millió dollárt produkálni, de papírforma szerint ennél jóval több is várható, ami pedig mindenképp egy potenciális harmadik részt is jelent. Kíváncsian várjuk, hogy abban szuperhős válik-e a kvázi főszereplővé előlépett Pepper Potts-ból, vagy kihagyják a képregényben is megjátszott húzást. Talán mondanunk sem kell, hogy azon nézők, akiknek nem indul a buszuk (hiszen mi másért rohan ki a legtöbb ember hanyatthomlok, ha betűket lát a vásznon?), a film záró képsorai és a stáblista után kapnak egy bónuszjelenetet, mellyel egy újabb Marvel-karaktert vezetnek fel. Most már csak az a kérdés, hogy milyen filmet lehet összehozni akkor, ha az eddig saját filmjeikben vitézkedő szuperhősöket egy közös sztoriban eresztik össze?

Bosszúállók

Origo - Így kell megmenteni a világot

A Bosszúállók egy fantasztikusan sikerült popcornmozi. Ritka, amit ez a film véghezvitt: a szokásos műfaji összetevők mindegyike működik benne. A látványvilág pazar, a humor sokrétű, néhol egyenesen pimasz, az emlékezetes karakterek pedig kiadnak egy futballcsapatot. És a legfontosabb: ezek az összetevők nem önmagukért léteznek, hanem mind a történetet szolgálják. Ambiciózus vállalkozásba kezdett a Marvel az előző évtizedben. Úgy gyártott a kiadóhoz tartozó szuperhősöknek (Vasember, Amerika kapitány, Thor) eredettörténeteket, hogy azok nem külön univerzumokban játszódtak, hanem, ahogy a képregényekben is, ugyanabban a valóságban. Apró, gyakran csak a rajongók által dekódolható jeleket helyeztek el a filmekben, utalva arra, hogy ezek a különálló történetszálak előbb-utóbb össze fognak érni. Ezt az ígéretet teljesíti be a Bosszúállók. A filmkészítés azonban nem matematika. A Bosszúállók nem attól lesz jobb film bármelyik előzményénél, mert egy helyett hat szuperhős száll szembe a Földet fenyegető veszéllyel. Azért lett jobb, mert a forgatókönyv mind a hat figurának lehetőséget adott arra, hogy bebizonyíthassa nélkülözhetetlenségét a csapatban. Mindegyiknek megvan a saját, csak általa elvégezhető szerepe. Emellett mind a hat szuperhősnek jutnak emlékezetes, egyéni pillanatok is, tovább erősítve a felvezető filmekben kibontott jellemeiket. Egyenként hiába jut rájuk most kevesebb idő, nem egyszerűsödnek vissza szürke katonákká. Hiába szerepelt már a Vasember 2-ben is a Fekete özvegy, csak a Bosszúállók-ban nyílt lehetősége arra Scarlett Johanssonnak, hogy személyiséggel is felruházza az általa eljátszott karaktert. Vasembert (Robert Downey Jr.) már ismerjük, ugyanaz az öntelt playboy és poéngyáros, mint volt. Amerika kapitány (Chris Evans) érdekesebb, mint valaha. Az, hogy egy számára ismeretlen, megváltozott világban kell megtalálnia a helyét, új, izgalmas színekkel gazdagítja konzervatív, tisztalelkű karakterét. A legnagyobb pozitív meglepetés azért Mark Ruffalo. Érzékeny, rendkívüli finomságú színészi játékkal kelti életre az önutáló, a zöld szörnyeteget nagy nehézségek árán kordában tartó Bruce Banner professzort. A Bosszúállók humorral és hihetően ábrázolja azt a folyamatot, ahogy ezek az egész életükben magányosan küzdő, nehezen kezelhető figurák a kezdeti szócsaták és erődemonstrációk után fogcsikorgatva leszámolnak saját egójukkal, és csapatjátékossá válnak. Mi sem bizonyítja jobban a folyamat eredményességét, mint hogy ennek a filmnek nincs egy, mindenki mást háttérbe szorító főszereplője. A legszürkébb csapattagra, Solyómszemre (Jeremy Renner) például úgy irányítja rá a figyelmet a forgatókönyv, hogy a film jelentős részében elszigeteli a többi csapattagtól. Joss Whedon író-rendező mesterien oldotta meg a karakterek közötti egyensúlyi állapot fenntartását. Hozzá kell tenni, hiába dolgozik a szokásosnál több szereplővel a Bosszúállók, a történetvezetés megmarad hagyományosnak. Thor (Chris Hemsworth) testvére, Loki (Tom Hiddleston), megjelenik a Földön, és azt tervezi, hogy uralma alá hajtja az egész bolygót. Az ő semlegesítésére hozzák létre a Bosszúállók Szövetségét. Joss Whedon nem kísérletezget, nem kacsingat ki a műfajból, attól válik lenyűgözővé a filmje, hogy tökéletes ritmusban követik egymást az akciójelenetek és a beszélgetős részek, és mindegyik a végső összecsapás felé mutat. Amikor aztán Loki földönkívüli hadserege elárasztja New Yorkot, egy olyan intenzitású csata veszi kezdetét, amilyet eddig kevés más szuperhősfilmben láthattunk. Ide-oda cikázik a kamera a város toronyházai között, a Bosszúállók a földön és a levegőben egyaránt próbálják megállítani az ellenség előrenyomulását. A látvány önmagában is lélegzetelállító, de a valódi súlyát az adja a film záró harmadának, hogy végre láthatjuk azt, amire az egész film fel volt építve: hat szuperhőst, csapatként, egymást segítve harcolni. Az érzelmi töltete miatt válik igazából monumentálissá a lezárás. És ami egészen zseniális, Whedon még ezekben a pillanatokban sem felejtkezik meg a humor fontosságáról. A legfeszültebb helyzetben is képes valami vagányat odaszólni az egyik csapattag a másiknak, és egy nagyon várt összecsapást is inkább rövidre zár egy poén kedvéért a rendező. Christopher Nolan Batman-filmjeit azok fullasztóan sötét hangulata, és a történetekben megjelenő bonyolult erkölcsi dilemmák miatt szokás a képregényfilmek legjobbjai közé sorolni. A Bosszúállók ehhez képest egészen más világ. Ezt a filmet a határtalan mesélőkedve, és legfőképp gyermeki játékossága hajtja, és emeli műfaja legfrissebb trónkövetelőjévé.

Vasember 3.

Origo - Vasember most menő igazán

Filmtrailer.hu - Szuperhős "Meggájver"

„Iron Man lives again!”, avagy a Vasember visszatért! Az előbbi idézet a Black Sabbath együttes 1970-es Paranoid című albumából kölcsönözve, az „Iron Man” nótájuknak utolsó sora, amely remekül felszínre hozza azokat az érzéseket, amiket Shane Black filmjének megtekintése után érezhet a halandó. Hisz nem semmi látvánnyal cirógatják érzékszerveinket. Mindehhez társul némi humor, csipetnyi fordulat és igen, az a darkosra vett történet, amivel az előzetesekkel szépen megvezették a jámbor nézőt. Könnyen az év filmje is lehetne, de vaktölténnyel pufogtat. Sajnálatos módon, a Mandarin megátalkodott gonoszságáról pár mondattal riogatni ezúttal nem volna okos cselekedet, legalább két okból kifolyólag. Egyrészt, spoiler szagú lenne az írás. Másrészt, a filmet megelőző reklámhadjárat is a fickóra volt kihegyezve, s nézve a cuccot, a nézői megvilágosulás legalább fél perc izzadt túlórát okozhat zsenge agytekervényeinknek. Ezért kussolok is a sztorival. Elégedjünk meg annyival, hogy Ben Kingsley pazarul játssza szerepét! Karaktere első blikkre Fidel Castro ábrázatába bújtatott Oszama bin Laden ötvözet, akiből olyan mérhetetlen gonoszság árad, hogy még a szék is remegett félelmében a fenekem alatt. Szóval, felkészülhetünk arra, szuperhős témában a legutálatosabb gonoszok egyikével gyűlik meg a baja Vasember barátunknak. A fentebb emlegetett sötétebb irányzat beépítésével igyekeztek komolyabban fűszerezni a filmet, megúszandó a savazást, s érezve, hogy a Robert Downey Jr. által kiválóan prezentált különc milliárdos jópofizása és humorzsák karaktere már nem lehet elég csáberő. Ezért drámáznak egy sort. De nem kell parázni! Leginkább az állejtős akciójelenetekben élik ki magukat. Durran, robban és pusztul minden. Szomorkodhatunk, amikor püföli dobhártyánkat a pityergésre késztető zene, röviden, együtt az összes összetevő, ami kiemelné az átlagból. Na, puff! Ismét a feltételes mód. S kérem az olvasót, ne értsen félre! Mivel e sorok írója is jól elvolt ezzel a két órával. Röhögtem, tátogtam és pislogtam, beszippantott, bírtam a produkciót. Néhány órával a filmélményt követően, azonban mocorogni kezdett bennem a kisördög: valamiféle hiányérzetem támadt. Tény, a színészek kiválóak. Talán már unalmas is lehet a főszereplő végletekig csiszolt, lezser playboy stílusa és Gwyneth Paltrow-val történő végtelen évődése, ebben a témában pluszt már nem kapunk, úgy érzem. Viszont előfordulnak Tony Stark eddigi életében ismeretlennek számító elemek, mint például a jellemfejlődés. Ne tessék megijedni, nem fog RDJ kezében koponyával az élet habos problémáin töprengeni, de elővarázsolnak némi lelkiismeret-furdalást, törődést, meg ilyen apróságokat. Mondhatni, kapjuk az amerikai szájízű nevelést. Szerencsénkre, igyekeztek levenni válláról a terhet, jelen esetben nem egyedül cipeli hátán a filmet, pompás társakat kapott segítségül. A legjobb jelenetekben Don Cheadlevel marháskodik. Bődület, mit össze nem barmolnak akciózgatás közben! Nem muzsikál rosszul Guy Pearce sem. Többet meg nem írhatok róla. Kulcsfigura a gazság terén, tudjuk le ennyivel. A gyerekvonaltól már kevésbé dobtam hátast. Amikor előjönnek ilyesmikkel, mindig érzem az alkotói vergődést. Persze, a Vasember népes közönség kedvence, mondhatjuk úgy is, megerősítették a bázisukat. A gyerkőcök meg fogékonyak: hálás tapssal jutalmazzák, ahogy kedvenc Bádogemberük egy sor Vasember páncélt úgy irányít elméjével, hogy még Uri Geller is beiratkozna hozzá tanfolyamra. Úgy veri le a gyakorlatilag elpusztíthatatlan szuperzsoldosokat, mint szódás a lovát. Mielőtt ez megtörténne, azonban történik egy s más. Főhősünk megsérül, menekül, belebotlik a kisfiúba, valamint, érkeznek menetrendszerűen a tüzet okádó szemétládák megdádázni. De no problemo: bütyköl, fabrikál és alakít. A szuperhős „Meggájver”. Azt nem vágom, hogy a végső jelenetnél miért nem csaptak a rendező kezére. A látvány tényleg embertelen, de pár perc múltán unalmassá válik. Érdekes kettősség elismerem: az ember ájultra bámulja magát, viszont várja, hogy végre történjen más is. Valami szokatlan, újszerű. Mellesleg Vasemberek röpködnek és potyognak az égből. Tán eső lesz? A pirotechnikusok tüzet pisálnak: robbanások hegyén-hátán. Sajnos itt bújik elő legjobban Shane Black bizonytalansága. Inkább a látványspecialistákra bízta megát, mintsem saját találékonyságára. Hiba. Jutalma: ásítás. Vasember 3 értékelés: Tulajdonképpen semmi bajunk nem lehet a filmmel. Én azonban magasabbra helyeztem a lécet, többet vártam, ezért részemről az óvatos hiszti. Csüggedni azért nem kell, kategóriájában így is kimagaslónak mondható. Remek színészek, vizuális orgia, mondhatni, tökéletes popcorn csemege. A negatív oldalon meg kell említeni a forgatókönyv hiányosságait, a rendezői rutintalanságot és bizony, a túlzott sablonosságot. A második résznél simán jobb, az elsőnél? Hát… Nem hinném. Figyelem! A végefőcímet tessék kibírni!

CineStar - Vasember 3. kritika

A zseni, milliárdos, emberbarát playboy ismét visszatér, és acélosabb, mint valaha. Na jó, nem egészen. Az, hogy Tony Stark és szuperhős alteregója (pontosabban méregdrága öltönye) ekkora népszerűségre és kultuszra tett szert, az nyilvánvalóan egy valakinek köszönhető: Robert Downey Jr.-nak. Az első rész meglepő sikere is elsősorban neki volt köszönhető, nem pedig a forgatókönyvnek, vagy a rendezésnek. Jon Favreau (aki Happy Hoganként most is tiszteletét teszi, és nem kizárólagosan viccesnek szánt töltelékszerepben) első nekifutásra nagy bajban volt, hiszen nem volt kész forgatókönyv, sokszor ő maga sem tudta, hogy aznap milyen jelenetet vesznek fel, de volt annyira korrekt iparos, hogy bízott színészében, aki a film felét végig improvizálta (Jeff Bridges-szel együtt), ezzel megteremtve azt a karaktert, akit annyira szeretünk. A második rész már korrekt  sztorival és kiegyensúlyozatlan gonoszokkal bírt, de az improvizáció hiányával az a laza báj is kiveszett belőle, és nem egyszer a grandiózusabb látvány ellenére is erőltetett poénkodás lett a vége. Harmadjára pedig hiába ült egy igazi halálos fegyver (már ami a forgatókönyvírást illeti) a rendezői székbe, aki annak idején pont Downey Jr.-t hozta vissza a filmes életbe, Shane Black csak a színvonalat tudta tartani, a fölé emelkedés már nem sikerült. Tegyük hozzá, hogy nem volt egyszerű helyzetben. A tavalyi Bosszúállók olyan magasra tette azt a bizonyos mércét, hogy azt elég nehéz lett volna megugrani. Stark karaktere – még ha nem is nyomta el a társait – az igazi geeknek számító Joss Whedonnak hála olyan gyilkos egysorosokat kapott a szájába, hogy azóta a Gyűrűk Ura Legolasára sem tudunk már feltétlenül ugyanúgy nézni. Black viszont ügyesen – ha közel sem hibátlanul – továbbgondolta a szuperhőscsapat történetét Stark szemszögéből: hogy képes megbirkózni a tudományok embere azzal a tudattal, aki azt hitte minden addiginál jobban ismeri a világot, hogy messzi istenségek villámokat szórnak, vagy hogy léteznek csúf kis zöld emberkék? De ami még fontosabb: mennyit ér a főhős a méregdrága páncélzat nélkül? Nagyon is sokat. De hogy erre rájöjjön, kell egy katalizátor, amit egy őrült tudós (Guy Pearce) és egy kegyetlen terroristavezér (Ben Kingsley) képében meg is kap. Ennél többet vétek lenne elmondani a sztoriról, már csak azért is, mert az első két vaskalanddal ellentétben itt nem nyílegyenes sztorival van dolgunk, Black sokszor megcifrázza a dolgokat (van, amin a képregények rajongói, ismerői nagyot fognak pislogni), de egyszer sem öncélúan. A narratíva ennek ellenére most is döcög, ami kezdem gyanítani, hogy a Marvel másodvonalából származó képregényekből eredhet. Cserébe viszont Black látványos – és ami fontos, kreatív – akciójelenetekkel jutalmaz meg minket, valamint a rá jellemző buddy moviek könnyed elemeit is berakja, hol egy régi haver, hol pedig egy kisfiú képében, nem is beszélve a rendező olyan forgatókönyvi munkásságainak megidézései mellett, mint a Halálos Fegyver 2, vagy Az utolsó cserkész. A színészek pedig ennek megfelelően hozzák a formájukat: Downey Jr. most is egy a szereppel (nehéz lesz utódot találni, ha nem tér vissza egy esetleges folytatásra), Kingsley és Pearce most is jóízűt gonoszkodik, és hála nekik ezúttal van tétje is az egésznek, sőt még Paltrownak is jut néhány morzsa. A Vasember 3. mindenféleképpen elkezdte a Marvel második fázisát a hősök személyesebbé tett hangvételével, és a megváltozott világban való helykeresésükkel, így már most könnyebben átláthatjuk, hogy a Bosszúállók 2-től mit várhatunk. Hogy Tony Stark legújabb, legnehezebb, legkomplexebb (legjobb?) megmérettetése hol foglal helyet a kánonban, az egyelőre még nehéz kérdés, hiszen addig még nagyon sok (kaland) van hátra.